A SZAMURÁJ LELKE

1. Fejezet
Rablás

A hajnal harmata finoman végigsimította a rétet és a lágy leheletét, a ködöt elterítette a tájon. A hegyek teteje egyáltalán nem látszódtak. A madarak éneke koszorúba fogta a falut, lassan a Nap is kezdett kikandikálni a végtelen legelő mögül, amin egy kimonós kislányka vezette maga után öszvérét, mellettük egy fekete kutya sétált. A lány vállán nehéz vizes vödröket tartó bot ült, mindkét végén egy-egy vödörrel. Valamit dúdolt: Madokara Mieru…

   Az öszvér néha-néha idegesen felkapta fejét, a kutya kisebb vakkantásokat hallatott.

A szél feltámadt, belekapott a cseresznyefa lombjába, a virágok szirmait a szellő a lány útjába repítette, majd tovább szállt és belengte az ébredező falucskát. A lány már a földúton lépdelt. Ekkor támadt egy ötlete: egy kötéllel, amit a földön talált felerősítette a vödröket az öszvér hátára, majd megpaskolta a nyakát és megsimogatta a kutya fejét. Lassan előjöttek az emberek, ahogy egyre világosabb lett, a kakasok megszólaltak.

   Hirtelen a kislány mögött paták dobogása hallatszott, lovak nyerítésétől vízhangzott a falu. A kislány ijedten hátranézett, majd az öszvért és a kutyát a földút szélére terelte. Szamurájok vágtattak el mellettük fehér lovukon. A lány tudta, hogy azok mindig bajt jelentenek. Gyors tempóban vonszolta maga után az öszvért. A templomban megszólalt a harang, az emberek kinyomultak a házaikból.

  A lány nem tudta, hogy mit keresnek itt a szamurájok. Egy ember szólt felé.

   - Rin, ha hazavitted a vizet és az öszvéred, akkor gyere vissza és vidd el az urak lovait az istállótokba!

   - Igenis! – felelte kicsit megszeppenten és megszorította kantárszárat – Gyertek! – szólt az állatoknak, majd sietve elindult az egyik közeli házhoz. Lette a kertben a vödröket, az öszvérre, pedig csak a kertkaput zárta rá.

  -  Toki, te maradj itt! – fordult a kutyához, majd elfutott a lovakért. Nagy nehezen átvergődte magát a tömegen. Hat szamuráj érkezett, ám Rin még mindig nem tudta, hogy miért vannak itt. Hat közül öten már leszálltak a lovukról, még egy fiatalúr ült a fekete paripáján. Rin ez előtt észre se vette, ő csak fehér lovakat látott. A fiatal férfit szerelmes lányok vették körül és kérdezősködtek, hogy hívják, honnan jött, van-e felesége. Persze azok a lányok vele egyidősek voltak, Rin körülbelül 5 évvel lehetett fiatalabb tőle. Odament a férfihez és kissé bizonytalanul megkérdezte:

  - E… Elnézést… Elvihetem a lovát? Megkértek, hogy a kedves urak lovait vigyem el az istállónkba…

A férfi rá se hederített a lányok kérdéseire, rájuk se nézett. Leszállt a lóról és a kantárt Rin kezébe nyomta. Óvatos pillantásokkal felmérte a lányt. Rin vörös szemű, hosszú, fekete hajú lány volt. Vörös-fekete kimonó volt rajta, a derekánál egy fekete szalaggal átkötve.

  - Hogy hívnak? – kérdezte mély, nyugodt hangján.

  - A nevem Rin.

  - Az én nevem Deszu. Elkísérhetlek az istállótokig?

  - Ha lenne hozzá kedve, Deszu-san.

A szamuráj elfordult és elkérte társaitól a lovakat.

-         Mutasd az utat.

-         Erre, tessék..

A többi lány hüledezve, irigykedve figyelte Rint és Deszut. Amikor a házhoz értek, sugdolózni kezdtek.

- Nézze meg az ember… Hogy egy ilyen jelentéktelen kis pára, mint Rin, egy ilyen gazdag és jóképű férfivel beszéljen…

- Felháborító…

- Hogy képzeli?

Rin szomorúan pillantott hátra, mert hallotta gonosz szavakat. Deszu kezét a lány hátára tette.

-         Ne törődj velük. Nem érhetnek fel a te szintedig. Te százszor különb vagy náluk.

-         Úgy gondolja, Deszu-san?

-         Egészen biztos vagyok benne.

Rin elvezette a szamurájt az istállóig. Bevitte a lovakat és megköszönte a férfinek, hogy elkísérte. Egy öregember, Rin nagyapja lépett be az istállóba. Elképedve ereszkedett térdre a szamuráj előtt.

-         Üdvözlöm Önt a falunkban, de minek köszönhetem ily megtisztelő látogatását a mi kis semmitmondó istállónkban?

-         Rint kísértem el. És ne mondjon ilyet, kérem. Igazán szép kis hely.

-         Á, köszönöm uram, már több éve dolgozok rajta, de még mindig nincs kész teljesen. Tudja, két éve egy démon támadta meg a falut, ekkor még óriási birtokunk volt, de a démon eltűntetett mindent, ami fontos volt nekünk.

-         Sajnálom – mondta Deszu és megsimogatta az öszvér orrát.

-         Ugyan, nagyuram, ne sajnálkozzék miatta. Nem okozott semmi kárt az egészségünkben, ez a fő.

-         Igaz is – mondta, majd Rinhez fordult – Rin, lenne kedved egyet sétálni velem?

Rin először kicsit meglepődött, szemei kikerekedtek, majd ő is letérdelt.

-         Megtisztelő lenne, ha önnel tarthatnék! – majd felemelte a fejét – De nem fogok rontani a megjelenésén, Deszu-san?

-         Nem, sőt, nekem lenne megtisztelő, ha egy ilyen szép hölgy, mint te velem jönne.

-         Igenis! – állt fel Rin és Deszu mellé lépett – Merre óhajt menni?

-         Először is, nem kell magázódnod. Maga pedig, nyugodtan álljon fel.

-         I… Igenis – szólt az öregember – Most, akkor én távozok… - mondta, azzal lassan kiment.

-         Merre szeretnél menni, Rin?

-         Nekem oly annyira mindegy, Deszu-san!

-         Rendben, akkor, mint láttam az érkezésünkkor, vizet hoztál. Patakból, folyóból, vagy tóból merítetted meg a vödröket?

-         Egy hideg vizű patakból.

-         Elvinnél oda?

-         Természetesen.

Rin csak akkor nézte meg jobban a Deszut, amikor kiértek a faluból. Magas, jóképű fiatalember volt. Hosszú, fekete haja volt, lófarokba hátrakötve. Ruháját egy necc hosszujjú, egy fekete, térdig érő kabát és egy fém mellkasvédő alkotta. Oldalára egy katana volt felkötve. Szemei feketés színűek voltak, szempillái ahhoz képest hosszúak. A húszas évei elején járhatott.

  Ahogy Rin nézegetni kezdte, Deszu ezt észrevette és lopva a lányra nézett. Rin rögtön elkapta a tekintetét, ezután Deszu kezdte nézegetni a lány. Egészen megtetszett neki. Megfogta a lány kezét és így haladtak tovább.

  Rin kissé elvörösödött, majd a férfire nézett és halkan azt suttogta:

-         De… Deszu-san…

A férfi csak elmosolyodott és a lányra pillantott, majd újra a tájat fürkészte. Rin arcán is megjelent egy halovány mosoly és megint a földre meredt tekintete. Nem szabadna ezt tennem! Hisz ő egy gazdag és magas rangú nagyúr, egy harcos szamuráj, én meg… Én meg egy egyszerű parasztlány…Gondolkodott, majd Deszu-sanra nézett.

  - Deszu-san, megkérdezhetem, hogy mi járatban vagytok a falunkban?

Deszu láthatóan gondolkodni kezdett, mintha ki akarna bújni a kérdés alól, majd amikor meglátta a kanyar mögött a patakot, másra terelte a szót.

-         Ez az a patak, Rin?

-         Igen, Deszu-san. Nem tudom, hogy miért, de nem válaszoltál, a kérdésemre. Miért jöttetek a falunkba?

-         Gyere ide mellém – mondta a férfi, majd letérdelt a patak partjára. Rin mellé telepedett.

-         Tudod… - kezdte volna, de hirtelen lódobogás hallatszott, ami sikoltozással vegyült el. A kanyarban megjelent Deszu egyik társa, katanájáról csöpögött a vér. Rin ijedten ugrott fel, amikor meglátta a gyilkos szamurájt.

-         Deszu, menjünk! Még a végén utánunk jönnek! Ha hozni akarod azt a lányt, akkor fogd, itt a lovad is! – mondta, azzal elengedte a ló kantárát, mire az engedelmesen gazdája mellé ügetett. Rin halálra dermedten állt és futásra kész volt.

-         Rin… - fordult felé Deszu, mire a lány hátralépett egyet.

-         Nem… Ne! – kiáltott fel és futásnak eredt. Könnyek szaladtak végig arcán.

-         Rin! – kiáltott Deszu, majd lova hátára pattant és a lány után iramodott. Gyorsan mellé ért és felkapta, majd maga elé ültette a nyeregben.

-         Engedj el! – Rin már csak azért nem rúgkapált, mert tudta, hogy ezzel a lónak is komoly sebeket okozhat, és ő ennél jobb ember – Deszu-san, mit akarsz tőlem? – kérdezte kétségbeesetten, mire a szamuráj összevont szemöldökkel ránézett, de nem válaszolt. Rin már nem is foglalkozott tovább a kérdéssel, mert meglátta szeretett öszvérjét, amint az egyik szamuráj után baktat. Amint az állat észrevette, kiszabadult a kötél fogságából, ami valljuk be, nem egy könnyű dolog. Az öszvér a vágtázó Hikecu nyomába eredt.

-         Shino! – kiáltotta el magát Rin.

Deszu maga mellé nézett és meglátta a lova gyorsaságával versengő öszvért.

-         Átszállsz? – kérdezte ugyan azon a halál nyugodt hangján.

-         Nem gondoltam volna, hogy megbízol bennem.

-         Nem erről van szó. Te is tudhatnád, hogy a menekülés reménytelen: Rajtam kívül még öt szamuráj van a nyomunkban, bármikor próbálsz megszökni, nekem csak egy szavamba kerül és megölnek. Menj csak – mondta, azzal finoman átdobta a lányt az öszvérre.

   Körülbelül fél órán keresztül vágtattak, amit az öszvér jobban bírt, mint a lovak. A nap további részében sétában haladtak tovább, végül késő éjjel megérkeztek egy kis faluszerű helyre, de az egész elhagyatott volt. Deszu segíteni akart a leszállásban Rinnek, de a lány csak magasra emelte tekintetét és arrébb sétált, majd leugrott az öszvérről. Shinót hamarosan elvezették az istállóba.

-         Gyere, erre lesz az éjszakai szállás.

-         És honnan tudjam, hogy „barátaid” nem nyesik el a torkom éjszaka?!

-         Nyugalom, egy helyen lesz a szállásunk.

Rin teljesen elvörösödött. Majd hamar eszébe jutott valami.

-         Deszu-san, még mindig nem kaptam választ a kérdésemre!

-         Rendben. Megmutatom, hogy hol tudsz mosakodni, aztán megmutatom a szállást, és ott majd elmondom. A szamurájok becsületére esküszöm. Arra van – mutatott ujjával egy kis házikóra.

-         Akkor nem sok dologra esküdtél meg… - mondta dacosan Rin. Már a tisztelet sem érdekelte igazán. Deszu csak reményvesztett arccal nézett utána. Rin után ment, de természetesen nem ment be vele a házba.

-         Van bent törölköző is – szólt be, választ azonban nem kapott. A ház eldugottabb oldalához ment és ott leült egy kis padra, majd egy résen leskelődni kezdett.

Deszunak tetszett, amit látott. (Ennyit a becsületről… :P) Rin egy dallamot dúdolt:

madokara mieru

mabushii me ni wa aoba

yama hototogisu

aa hatsugatsuo

A lány gyorsan befejezte a mosakodást. Nem mintha észrevette volna a férfit, csak alapból is gyorsan elvégezte az ilyen dolgokat.

Deszu hamar az ajtó mellé ment és amikor az résnyire kinyílt, benyújtott egy fehér ruhát. Direkt más irányba nézett, nehogy gyanút fogjon a lány.

-         Ezt vedd fel.

-         Köszönöm.

-         Nincs mit.

A szamuráj megállt az ajtó előtt, ott várta, hogy Rin kijöjjön.

  -     Egész végig itt álltál és őrködtél? Kedves lenne tőled, ha ez előtt nem gyilkoltátok volna le a falu lakóit – mondta és rém nyugodtan elsétált mellette.

  -     Én hozzájuk sem értem – lépett mellé Deszu.

  -     De… Te miért vittél el a faluból?

  -     Rin, már akkor beléd szerettem, amikor először megláttalak. Egy ilyen sziporkázó szépséget nem hagyhattam veszendőbe.

  -     Kösz a bókot – mondta a lány dacosan és gyorsított a léptein.

  -     Rin, kérlek! Ha tudtam volna, hogy egy olyan gyönyörű lány van a faluban, mint te, akkor nem fogadjuk el a küldetést.

  -     Deszu-san, ki adta nektek a küldetést?

  -     Biztosan ismered a közeli Mayonaka királyságot.

  -     Igen.

  -     A király kért meg minket, hogy jó pénzért gyilkoljunk le mindenkit egytől-egyig a faluban.

  -     De hát miért? Nem értem, mi rosszat tettünk neki?

  -     Mi sem tudjuk. Nekünk csak a dolgunkat kell végezni, nem kérdezősködhetünk, különben nem fizetnek meg minket. Itt a szállás – érkeztek meg egy kis házhoz.

  Deszu kinyitotta az ajtót és előre engedte Rint.

-         Kisasszony.

-         Be lehet fejezni. Nem hatsz meg a szent beszéddel.

-         Csak előre engedtelek!

-         Jól van, jól van. Csak ne emeld fel a hangod, mert az egész csapatod felverjük, az öszvéremmel együtt.

Deszu meggyújtott egy gyertyát és Rin mellé ült egy padszerű tákolmányra. Nem volt egy építészeti remekmű, de roppant kényelmesnek bizonyult.

-         Rin… Elénekelnéd nekem azt a helyes kis dalt?

-          Melyiket? Sok dalt tudok.

-         Azt, amelyiket a fürdőben dúdoltál el.

Énekelni kezdett:

A hangja gyönyörű volt, akár csak külseje. Bár az eleje elég nehézkesen indult, mire Rin megtalálta a legjobb hangot. A dal így szólt:

Madokara Mieru

kagayak ume ichirin

ichirin hodo no sono atatakasa

madokara mieru

mabushii me ni wa aoba

yama hototogisu

aa hatsugatsuo

madokara mieru

sawayaka akikaze no

yama o mawaru ya

ano kane no koe

Pár perc némaság után Deszu törte meg a csendet.

-         Ez gyönyörű volt. Mióta ismered?

-         Pár éve, még anyám halála előttről.

-         Édesanyád meghalt? Részvétem. Én öt éves korom óta egyedül vagyok.

Rin egy ideig együtt érzően nézett Deszura, majd megszólalt:

-         Megkérdezetem, hogy miért?

-         Persze – mosolyodott el a szamuráj, majd kedvesen a lányra nézett – Tudod, a szüleim valahogy rájöttek, hogy mit fogok tenni, ha felnövök. Aztán én is szembesítettem őket ezzel.

-         Hogyan?

-         Megöltem őket.

Rinen kísérteties csend uralkodott. Azon gondolkozott, hogy mi lesz, ha ő is elhagyja: Megöli őt is? Vagy csak Shinót? Maga elé meredt és a padlót nézte. Megölte őket? Hogy tehette? Miért? Ennyire… Ennyire szeretetéhes lenne? Vagy csak a bosszú volt, mert évekig magányos volt?

-         Ekkor hány éves voltál? – ocsúdott fel.

-         12.

-         Tizenkettő? Akkor én még azt se tudtam, hogy léteznek démonok!

-         Tudom, hogy mire gondolsz… - szomorodott el, majd ő is a padlót nézte – Szörnyetegnek tartasz… Anyám is annak tartott… - hirtelen felderült – Mondjuk igaza is volt – elnevette magát, majd újra bús komor lett – Végül is… Apám egy démon volt – Rin hirtelen felpattant, hátralépett egyet és ijedten meredt a férfire, mire az ránézett és egy szívszorító tekintet kísértében felállt – Nyugalom. Attól, hogy a démonok fekete vére bennem van, nem ölök meg mindenkit, aki az utamba kerül. Például itt vagy te. Soha az életben nem bántanálak! – kiáltott fel félhangosan és széttárta a kezét – Te túl fontos vagy ahhoz nekem! Tudod, nálam nem mindennapi, hogy ennyire kevés idő alatt így megszeressek valakit! – folytatta, majd egész közel ment a félelemtől reszkető lányhoz, és átölelte – Rin, kérlek, nyugodj meg! Nem engedem, hogy félj, ahogy azt sem, hogy bajod essen! Soha! – bíztatta a lányt, majd egyet hátralépett és ránézett.

Rin teljesen el volt keseredve: Ő eddig egy démonnal… Egy féldémonnal volt együtt? Ez hogy lehet? Hiszen…

-         Rin, többé nem kell félned! – nyugtatgatta továbbra is, majd megfogta a kezét, és a szívéhez rakta – Idebent… Egy ugyan olyan szív dobog, mint a tiéd, vagy más emberé. Vagyis, nem teljesen. Ez csak egy emberért dobog: Érted.

Rint kirázta egy kellemes, mégis szokatlan érzés hidegsége, amiről még ő sem tudott, s amit magának se akart bevallani: ez a szerelem volt. Deszu átölelte.

-         Deszu-san. Ma éjszaka… Azt teszel velem, amit akarsz, mert megmentettél, és komolyan kezdem úgy érezni, hogy tetszek neked – kiszabadította magát a férfi karjaiból és elszántan a szemébe nézett.

-         Deszu-san, ha tényleg, ennyire kellek neked, akkor megteszed. Tessék, itt vagyok! – tárta szét a kezét, majd csak ez után jött rá, hogy mekkora hülyeséget mondott.

-         Rin… Köszönöm – ennyi volt mind az, amit most mondani tudott. - Rin… - suttogta, majd magához szorította a lányt – Én ezt nem tudom megtenni.

-         Tessék?

-         Nem… Én valahogy érzem, hogy ez neked nem tetszene. Te még nem rajongasz értem annyira, mint én érted. Ez így még nem jó. Neked biztos nem.

-         Deszu-san… Köszönöm! – kiáltott fel Rin, majd nyomott egy puszit Deszu-san arcára, villámgyorsan a takaró alá bújt és Deszura nézett, felderült arccal – Gyere Deszu-san! Megengedem, hogy egy ágyban aludj velem, egy takaró alatt! – intett neki és elmosolyodott. Deszu-san először megilletődötten nézett a lányra, majd elmosolyodott, megfogta a gyertyát, letette az ágy mellé, bebújt a takaró alá és elfújta a lángot. Átölelte lányt és a fülébe súgta:

-         Jó ét.

Rin valóban jól érezte így magát.

  Másnap hajnalban Rin azt érezte, hogy valaki finoman végigsimogatja a karját, és a nevén szólítja. Kinyitotta a szemét, mire Deszut látta meg, az arcától pár centire.

-         Rin, ébredj, indulnánk. Már csak ránk várnak.

-         Azonnal kelek… De a ruhám…

-         Nyugalom. Menj be a paraván mögé, öltözz le, én, pedig keresek neked valamit, jó?

-         És a másik ruhám?

-         Rin, muszáj volt elégetnem… Sajnálom, de bizonyára keresnek téged. Egy másik ruhát kell felvenned. Az pedig, az a piros kimonó… Nem maradhat itt, magunkkal sem vihetjük. El sem képzelheted, mit tudnak vele kezdeni a démonok!

-         Jó… Bár egy kicsit sajnálom.

-         Ha megkapom a zsoldot a királytól, veszek neked szebbeket és jobbakat. Most öltözz.

  -     Igen – bólintott, majd felállt és elment a paraván mögé. Deszu elindult és körbekérdezősködött a többi társánál, hogy ők nem zsákmányoltak-e egy kimonót. Szerencsére Deszu legjobb barátja, Mosuro szerzett egyet: Lila színű volt, szürke virágmintákkal. Deszu azonnal elfogadta és megköszönte. Visszasietett Rinhez és odaadta neki a ruhát. Amikor a lány kijött a paraván mögül, Deszunak tetszett a látvány, viszont azt javasolta a lánynak, hogy inkább tűzzék fel a haját, mert egy fokkal nehezebb lesz így felismerni. Rin csak vállat vont.

-         Akkor gyere, majd én megcsinálom neked – szólt egy nő az ajtó felől. Deszu meglepetten nézett hátra, majd megnyugodott.

-         Csak te vagy az, Mira? – kérdezte és kezét Rin vállára tette – Rin, ő itt Mira. Ő volt az első lány itt, a táborban. Bármiben a segítségedre lesz, amiben csak szeretnéd.

-         Várj, segítek. Adok egy csatot, azzal egyszerűbb lesz – mondta és elsietett. Egy kis idő múlva egy fekete, díszes csattal tért vissza, amivel rögtön fel is tűzte Rin haját.

-         Szép vagy – jegyezte meg, miközben a ruháját igazgatta.

-         Menni kéne – nézett ki az ablakon Deszu, majd felállt, oldalára tűzte a katanáját.

Kint Mira eltűnt, Rin már nem látta sehol.

-         Deszu, hol van Mira? – kérdezte, majd körülnézett.

-         Tudod, ő az egyik szamuráj felesége.

-         Felesége?! De hát Mira még olyan fiatal!

-         Én is mondtam neki.

 2. fejezet
A démon szíve