|
Témaindító hozzászólás
|
2011.07.31. 11:55 - |
Szép parti rész, régi elhagyott, omladozó kőépitmények is vannak errefelé. Viszont, elég veszélyes, az erős sodrás miatt, ha nagy vihar van, a hullámok nekicsaphatnak a szikláknak, és az nem lehet kellemes. Ugyanakkor, eléggé csúszós part.
|
[12-1]
Rámosolyogtam a lányra. Megnyugtatónak és mégis erősnek szántam, bár a sikerében kételkedtem.
Ha valóban gyengék.. Akkor talán most kellene elkezdenie. Viszont ha a legerősebbeket megöli, elszabadulhat a Pokol.. Mégis, megéri kockáztatni.
- Nos, akkor indulok, és nekilátok tervezni.. - biccentettem a lány felé, majd kezemet nyújtottam felé. Igyekeznie kell, ha sikerrel akar járni.. |
 nagyon nyeltem és lenyugodtam. Felsóhajtottam, majd egy sziklával arrébb ugrottam és oda fordultam felé
- Értem...nos...ebben az esetben jó hírrel szolgálhatok neked...ha vámpírt akarsz írtani azt akkor most kell megtenned, most a két legerősebb elgyengült. A többi esetlenebb mint eddig...itt az idő ha úgy hozza kedved - miközben mondtam az eget néztem. A kezem remegett, de már nem féltem annyira. A hangja olyan megnyugtatónak bizonyult azzal a ténnyel párosulva, hogy közös az ellenségünk. És ugyebár...az ellenségem ellensége a barátom.... |
 Úgy döntöttem hogy nem kéne itt lenni úgyhogy inkább elrántottam Dament magammal.
-Ezek veszélyesek inkább ne legyünk itt. Jobban meg kellett volna gondolnunk hogy ide akarunk e jönni.-mondtam de igazából nem magam féltettem hanem őt úgyhogy rohadtgyorsan elhúztunk.
/Folyt.köv.:Lovas ritkás/ |
Halvány mosoly jelent meg arcomon, s lyan nyugodtsággal válaszoltam a lánynak, mintha csak az időt kérdezte volna.
- Titeket? Nem.. Inkább azokat, akik szívják az emberiség vérét. Az iskolában láthatóan elszaporodtak: idáig érzem a szagukat, méghozzá olyan töményen, mintha valamelyik közvetlen közelében lennék.. - kijelentésemre finom fintort vágtam. - Ti egyenlőre kevesen vagytok itt. Pontosabban jóval kevesebben, mint a vámpírok.
- A tanulás pedig.. Igen, álca, bár sosem árt felfrissíteni a tudásomat. Elvégre 53 évesen az ember sokat felejt a megtanultakból.
A szél feltámadt, belekapott ezüstösszínű hajamba, s az égen tovasodorta a felhőket, majd elállt, s utána nem maradt más, mint a halbűz. |
- Sz-szia - néztem üres tekintettel mintha valami olyasféle káprázatot láttam volna ami lebénitott. Érzett valami szagot...láttam rajta...biztos azokét az undoritó vérszivókét...csak döglene meg mind...
- Zoey Gonzales, harmadik Mure. - ha már ő is elmondta hogy hanyadik akkor én is...Miért jöttél ide? Tanulni, vagy minket irtani? - tettem fel gyorsbeszédűen a kérdésem majd összeszoritottam a szemem, belül pedig felkészültem önvédelemre. |
Ahogy haladtam, egy vérfarkas tűnt fel, s amíg közelebb nem jött, csupán fél szemmel figyeltem rá. cigarettám már rég leégett, így egy óvatos mozdulattal ledobtam, egyenesen bele az szűk, ám annál mélyebb, halszagot árasztó kátyúba.
Mikor odaért hozzám, lefékeztem lábaimat, s finom mosollyal arcomon ránéztem, szemeimben azonban szinte jeges lángokkal csapdosott a büszkeség érzése. Erőm felszabadítása után óhatatlanul előjött a felsőbbrendűség érzése.
Kérdésére aprót biccentve válaszoltam.
- Igen. Adelaide Simone Lucilla Jackson. A Második. - tettem hozzá csak úgy mellékesen az utolsó mondatot. Az iskola felől erősen áradt a vámpírok jellegzetes szaga, mely ugyan halvány önmagában, és a legtöbben nem is érzik, ám nekem, lényemből adódóan könnyebb észrevennem ezeket. Főleg ha sokan vannak. Márpedig irtózatosan sokan voltak.. |
Váratlanul jelentem meg az egyik szikla teteján. Kissé megcsúsztam, elvesztettem az egyensúlyom, de hamar visszanyertem.
- Hoppá...csúszósabb mint gondoltam....
És bolyongva kezdtem sétálgatni a sziklákon egyikről a másikra ugrálva. Ekkor akaratlanul is megláttam egy lányt. Belülről éreztem az erejét, de elég halványan. Mikor közelebb mentem és jobban megnéztem megfagyott az ereimben a vér is.
- Ez egy....egy...pap...? - suttogtam magam elé ijedten. Gyenge farkas vagyok, tanulni és erősödni jöttem. Mért kellett ide mellém pont egy pap?
De talán most nem ölni van itt....Próba szerencse^^"
Odamentem hozzá, és megpróbáltam megszólitani. A hangomban benne volt a félelem, de ügyesen lepleztem.
- Izéé...Bocs....Te egy...pap....vagy? |
Gerlepár érkezett a parthoz, s azonnal el is kezdtek turbékolni: Adele kissé megvetően ciccentett. Pontosan tudta, hogy mivel erejének kisugrázását nem hagyja csak úgy szabadon kószálni, gyengének érzik - ezen már csak mosolygott. Hisz pont a Lányhoz hasonló, erős, ám ilyen téren mérhetetlenül feleőtlen lények kordábantartására képezték, jobban mondva teremtették őt. Hisz róluk, az ő szaglásának szó szerint bűzlött a kószán hagyott, fedetlen erőnyaláb, s bár lelkét nem lehet kifinomultnak nevezni, mégis mérhetetlenül taszította őt ez a szag. Minden esetre egyben biztos volt: a lány Diclonious - ez mindennél biztosabban mutatkozott a jelekből.
Mindezek ellenére nem moccant: makacs módon továbbra is ott maradt helyén, fejét kissé oldalra billentette, s ujjbegyeivel finoman, hangtalanul dobolt térdén, ahogy a folyót nézte, mely vadul csapta a sziklákat. Acélkék szemei még mindig kissé fányolosak voltak, ám a bárocska figyelmeztette őt, hogy nem maradhat örökre bús. Lelkiekben felkészült a lány támadására, ám a kitörni vágyó erőhullámjának gátjait még tartotta: nem akarta egyenlőre felfedni valóját.
Felnyitotta a pecséteket, s szinte érezte, ahogy ereiben a vér vidáman zubog keresztül, majd felforródosik, s mintha egész testén túznyaláb szaladt volna át. Bár kívülről még mindig semmi más nem látzott, ő valójában teljesen máshogy látta már a világot: A színek megváltoztak, a folyó és a üpart is sötétkékre változott, míg mögüle, a párocska felől áradtak az élénk vörös színek. Majd a hallása játszott vele gonosz módon, s végül reflexein érezte a bizsergető, jóleső, ám mégis félelmetes érzést.
Aztán a jelenség abbamaradt. Persze ezt csak magában észlelhette, kívülről ez még mindig fedett maradt. az egész tizedmásodpercekig tarott, s bár fizikailag nem csinált semmit, újra érezte a már régen elfeledett, imádott érzést, hogy a benne szunnyadó gyilkos újra feléledt. Az erejét kordában tartó gátakat dörömbölve, hihetetlen erővel ostromolta az energia, mely szabadulni vágyott, s ő sem akart különösebben ellenállni a kéjes vágynak, hogy fitogtassa, akár egy másodpercre is az erejét.
Assasinum Trémens. A szavakat csupán eltátogta, ám a hatás bámulatos volt: az energia kitört, s követlenül körülötte elfedte a légteret, majd lasan kúszva engedte csak szét, akár egy orvgyilkos. Biztos volt a dolgában: ha a lány felé kap vektoraival, gyorsabban tűnik el onnan, mint a fény, ha eloltják a villanyt.
Az energianyalábok finoman tapogatták, szinte ízlelgették a levegőt, ahogy egyre mélyebbre ereszkedve, majd a földön csúszva kúsztak el közvetlenül a gerlepár közelében, majd besiklottak a folyóba, a sziklák közé, a kövek alá, s végül, ahogy a gátakat lezérta, finom füstként oszlottak el.
Aki láthatta az egész jelenséget, az csodát láthatott: Egy Pap ereje semmihez sem fogható. Mindennél hatalmasabb, mégis beleolvad a Fundamentumba, ezért aprónak tűnik. Egyesül mindennel, mégis kiválik. Eloszlik, és mégis egy. Csupán a bolond hiszi azt, hogyha hasonlót lát, hogy egy senkivel van dolga, no meg az, aki teljesen érzéketlen az ilyenekkel szemben. Oly szemgyönyörködtető, mégis oly elborzasztó, hogy csak kevesen képesek elviselni az energia közvetlen érintését - melyet maga a pap tud átadni az alanynak. Bámulatos és erős, ezzel pedig senki nem tud vitába szállni.
Hangtalanul fújt egyet, majd zsebéből cigarettát és gyújtót vett elő. Egy szálat szájába vett, meggyújtott, majd a dobozt újra zsebének mélyére süllyesztette. A tüdejébe hatoló füst kellemes érzéssel töltötte el - most volt teljesen önmaga, hogy a benne lakozó gyilkos felszabadult, s ez, ily hosszú idő után, előhozta belőle a cigaretta iránti függőségét. Bár amúgy is rendszeres dohányos volt, most mégjobban kívánta. Lassan felállt, s könnyed, mégis határozott léptekkel elindult az iskola felé. Bár a tanítás érdekelte legkevésbé perpillanat, mégiscsak részt kellett vennie rajta... |
Láttam én is hogy nem leszünk egyedül.Dament ez ne izgatta azonnal a számban matatott a szó legszorosabb értelmében nem zavart csak ez mááár egy pindurkát gyors volt nekem.Mikor a végére érkeztünk a dolognak egy kicsit megilletődtem.
-Ez...egy kicsit váratlan és gyors volt...bocs csak én mindig azt mondom lassan járj tovább élsz.-magyaráztam el neki gondolataimat hiszen a szerelem a kölcsönös tiszteletről és megbízásról szól.Hirtelen azt éreztem hogy nagyon sok erős lény jelent meg a ligetben és ez még engem is megrémített.A lány a partmentén nem annyira tartozott ebbe a kategóriába legszívesebben kettévágtam volna de nem tehettem meg Damen közelében. |
 Végig Antonella kezét fogtam, aztán ahogy megérkeztünk, egy pillanatra megtorpantam.
- Asszem nem leszünk teljesen egyedül - mondtam, amikor megláttam egy másik lányt.
- Na mindegy, nem olyan fontos - öleltem magamhoz Antonellát, aztán lassan közelebb hajoltam hozzá, és megcsókoltam. |
A levegő egyre jobban hűlt, ám Adelaide szinte meg sem érezte, csupán magabiztosan haladt előre. Már hallotta a folyót csobogását, ahogy koptatta az óriási köveket - valószínűleg azok hamarosan, pár száz év múlva el is tűnnek, helyettük az víz építette újak lesznek. A természet elvesz, és helyette ad, csak az ember nem mindig tudja értékelni az újat, és legtöbbször túlbecsüli a régit.
Mélyet sóhajtott - mostanában egyre inkább szokása elkalandozni gondolatai tengerében. És abból rengeteg volt neki: minden apró dologgal az életben szeretett bölcselkedni, új, maga alkotta mondásokat kitalálni, bár ezek legtöbbször még csak nem is debütáltak közönség előtt.
Mégy egyet sóhajtott, majd a levegőt lassan fújta ki. Fejében saját naplójából keringtek idézetek, melyet akkor írt, ha bensőjéből felfakadtak elrejtett érzelmei.
| f á j d a l o m | ahogy rámnéz, s nem látok mást szemében, csak a vérszomjat, az őrült pusztítási vágyat..ahogy legszívesebben odajött volna hozzám, csontjaimat porrá morzsolta volna, s élvezettel nézte volna végig, ahogy szememben kialszik a fény, ahogy elvesztem a tudatomat, és ahogy meghal a remény utolsó szikrája is..
De nem hagyhattam, hogy Ő, az Első megöljön, mert megfertőzték valami gonosz, valami iszonyúan kegyetlen vírussal, ami összekuszálta fejében az emlékeket, a képeket, az ellenség és a barát fogalmát...
| k í n | Ahogy közelített felém, minden lépésével közelebb kerülve elképzelt céljához, s ahogy minden másodpercel egyre erősebben, tisztábban fogalmazódott bennem - nem hagyhatom magam. Már nem Ő az, lelke elpusztult, s ez egy üres tok csupán, melyet Ők irányítanak. Arcomon mégis végigszaladt egy vékony, apró könycsepp - tudatomban volt, hogy nem él, mégis.. Valami belül fájt, mintha azokban a vörösen fénylő szempárokban még ott csillagna lelkének egy letört, csonka darabja, ami könyörögve sikoltozik nekem, hogy segítsek neki.. De ezt a gondolatot ki kellett írtanom magamból, hogy lelkileg tiszta legyek, s hogy hidegvérrel száljak szembe ezzel a gusztustalan, vírus fertőzte porhüvellyel.
| m e g l e p ő d é s | Minden, felém tett lépésével jobban kivehetőbbé vált, ahogy az Ő gyönyörű arca mutálódik, változik. Előbújt szememből a második könycsepp. Mit tettek vele?! Hogy merészelik az Elsőt, minden tudásunk tanítójának testét Ők, a többiek ennyire elcsúfítani?!
| d ü h | A harag lángja, mint szikrát kapott benzin robbant fel bennem. A harmadik könycsepp is végigszánkázott arcomon. Gyémántként hullot a földre a helység kékes fényében, s a földre érve ezernyi darabra hullott. Aztán erőt vettem magamon, s megtettem. Szemei kigúvadtak, arcáról lehervadt a groteszk mosoly. Szájából vér spriccelt, majd üres, vak szemekkl tekintett rám, végül összeomlott. Kezem vérétől vöröslött, s én egy pillanatig azt sem értettem igazán, mit tettem. Érdeklődő szemekkel pillantottam rá, akár egy kisgyerek.
| s z o m o r ú s á g | Aztán az elkeseredettség hatalmas hullámban tört gátat lelkem rideg cellájának betonfalán. Térdre borultam, s bánatomban nem tudtam visszatartani érzéseimet. Siránkozásom s káromkodásom sokszor megtört a zokogástól botladozó nyelvem miatt. Hajam a vértócsába hullott, mely belőle csordogált ki körénk. Ő, az Első már nincs. Az én kezem alatt halt meg. Legjobban szeretett tanítványa, a Második keze alatt.
| e l k e s e r e d e t t s é g | Kínomban üvöltöztem. Mindent szidtam, s ha önkívületemből egy pillanatra is magamhoz tértem volna, azonnal, módszeresen kivégeztem volna az árulókat. Őket.. Ők, a többiek körénk gyűltek. Csuklyájuktól nem láthattam arcukat, csupán szájuk lebiggyesztett, elhúszott széle jelezte, hogy csalódtak. A kísérletük nem vált be, végeztem a szörnyükkel. Nem értek hozzám, csak nézték szenvedéseimet. Tudták, ha megérintenek, azonnal megölöm Őket. Így viszont csak üvöltöztem s zokogtam, Ők pedig otthagytak engem s Őt, legalábbis annak halott testét. Lyukas mellkasát püföltem tudatlanságáért, hogy vakon bízott ezekben a csőcselékből kiragadott senkikben.. De már késő volt.. Eltűnt, s én egyedül maradtam itt..
| e m l é k e k | Nem maradt más tőle, csak egy apró ajándék. Egy porcelánbaba. Valahányszor ránézek, torkomban gombóc lesz, szemem elfátyolosodik. Fekete, göndör haja két copfban hullik vállára, szeme kísértetiesen túlvilági. Mintha rajta keresztül Ő nézne, hogy boldogulok Nélküle. Én, az Ő tanítványa, a Második.. Feje oldalra dőlt, ruhái redőiben ezer s ezer könycsepp bújik meg, melyeket én sírtam oda, Rá gondolva. Mintha szomorú lenne. Nem dühös, nem szid meg. Csak csöndesen ül a kandalló párkányán, s szomorúan néz rám, akárhányszor elhaladok előtte. A Lelkemet marcangolja, nincs tőle nyugodt éjszakám. Álmaimban ő kísért. Nem szid meg, de az is jobb lenne, ha az összes haragját rám zúdítaná. csak csalódottan néz rám, a lelki roncsra, akit Ő nem így alkotott, nevelt, aki Nélküle összeomlik, akár egy fából épített fal a tüzes támadás előtt. Összeroppan, akár egy üres műanyag pohár. Nem marad erős, ha nincs támasza, egyedül nem álja meg a helyét, és sír, akár egy óvodás, egy éretlen kisgyerek. Csalódott..
| e l t ö k é l t s é g | Mégis magammal hoztam. Ha még nem teljesen őrültem bele az elvesztésébe, amiben reménykedem, akkor tényleg lát, lelke egy apró, elenyésző darabja továbbra is figyeli teremtményét. Megpróbálok felállni egyedül. Nem biztos, hogy sikerül, de azt akarom, hogy lássa, mi az eredménye. Hogy lássa, hova jutok nélküle. Minden rémálmom és lelki szomorúságom legfőgg forrásából merítek erőt. Talán ténylegesen megőrültem. De ki akarom deríteni, hogy ne maradjon kérdéses, ki is vagyok. Ötvenhárom év alatt nem tudtam kideríteni. Itt az ideje, hogy önálló legyek. Hogy felépüljek lelki nyomorúságomból.. Itt az ideje, hogy ne az önygilkosságom előtti búcsúlevelemet írjam meg sokadszorra, mint valami be nem váltott ígéretet, hanem éljek. Vagy legalább megpróbáljak élni..
Szúrt a mellkasa, ahogy a kegyetlen, szomorú emléket felidézte magában. Torkában újra érezte a gombócot, ahogy az apró porcelánbabára gondolt.
Leért a partra, s figyelte, hogyan ostromolja a víz a sziklákat, s hogy a part oldalába épített házakból hány tégla hiányzott. Belőlük kissé állot víz, na meg jónéhány döglött hal bűze kígyózott ki. Újra mélyet sóhajtott, s a levegőt még szaggatottabban fújta ki. Mostanában szokásává vált ez a nagy sóhajtozás - mintha megpróbálná lelkéről az összes bút, szomorúságot, és kegyetlen emléket kifújni magából.
Lazán öltözött fel: fekete csőnadrág, tornacipő, s a hideg ellen egy garbós, fekete, hosszú pulcsi, rajta egy apró szöveg, alig láthatóan, mégis megahtározóan, szaggatott betűkkel: memories. haja kiengedve hullott vállára, feje búbján egy "kukássapkával" fedte be. Igyekezett modernnek, s a legkevésbé sem kicivilizálódottként kinézni.
Leült a partra, s várt. Hogy mire? azt még ő maga sem tudta.. |
|
Szép parti rész, régi elhagyott, omladozó kőépitmények is vannak errefelé. Viszont, elég veszélyes, az erős sodrás miatt, ha nagy vihar van, a hullámok nekicsaphatnak a szikláknak, és az nem lehet kellemes. Ugyanakkor, eléggé csúszós part.
|
[12-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Napszak: Délután
nagyon nyeltem és lenyugodtam. Felsóhajtottam, majd egy sziklával arrébb ugrottam és oda fordultam felé
Úgy döntöttem hogy nem kéne itt lenni úgyhogy inkább elrántottam Dament magammal.